A neoliberalizmus és a protekcionizmus helyett valami mást ajánlunk

2016. NOVEMBER 23. SZERDA

A francia baloldalon hosszú ideje folyik a vita a protekcionizmus nyújtotta lehetőségekről: eszköz lehet-e az ország szuverenitásának visszaszerzésében, az utóbbi évtizedek gazdasági folyamatainak, így például az ipari termelés eróziójának visszafordításában. A nemnövekedés mozgalom képviselőinek korábban franciául megjelent, alábbi szövege ma, amikor Donald Trump győzelme újabb lendületet adhat a protekcionizmusnak, ismét aktuálisnak tűnhet.  

ted.jpg

Térjünk vissza a protekcionizmushoz? Próbáljuk meg szabályozni a piacokat? A munkanélküliség elleni küzdelemben a növekedést favorizáljuk, bármi áron? Úgy tűnik, a baloldal híján van az emancipációt célzó, átfogó és ökológiailag fenntartható társadalmi-gazdasági projekteknek. Az eszmei vákuummal szemben, a gazdasági relokalizáció egyre vonzóbb elképzeléssé vált.

A szerzők által javasolt “relokalizáció” kifejezés fordítása nem egyszerű. A Franciaországban az elsősorban a termelő egységek olcsóbb feltételeket nyújtó országokba való költöztetésére használt “délocalisation” kifejezés ellentéte: az adott tevékenység visszatelepítése a lokális keretek közé.

De nyitott és altruista relokalizációról van szó, amely a nyomasztó és veszélyes elszigetelődéssel ellentétben képes a hatalom, a hatékonyság, a jólét, az autonómia és az együttélés megfelelő egyensúlyait megteremteni. Vitaindítónak olvassák el, hogyan vélekedünk mi minderről.

Minden válság során feltámad hamvaiból a megváltónak tűnő protekcionizmus. Jóideje, már a XIX. század utolsó negyedében is ehhez folyamodtak a nemzetállamok az önvédelem érdekében, hogy aztán nem sokkal később a fronton nézzenek szembe egymással. Manapság nyugati társadalmaink a félelem és kétségek korát élik, főképp az értelmezési és viszonyítási pontok hiányoznak. Felgyorsultak a dolgok. A “mindig többre” épülő civilizációs modellünk összeomlásával szembesülünk. A gazdasági óriásgépezet elszabadult, s vele együtt az ökológiai válság, az egyenlőtlenségek, az erőszak és a szenvedés is… A “spektákulum” és a kommunikáció társadalmában nem jut elég idő arra, hogy megértsük a 21.század kihívásait, és párbeszédet kezdjünk végre az ezekre adott koherens és hatékony politikai válaszokról. Azt mondják nekünk, hogy “a politika nem mindenható”, miközben elvesztettük az uralmat az intézményeink felett, amelyek változatos eszközökké váltak az egyre erősebb pénzügyi oligarchia kezében.

A rendszer okozta társadalmi és környezeti károk senkit sem kímélnek

Az elmúlt években ezért tértek vissza a nacionalista és szuverenista szólamok, mind a jobb, mind a baloldalon. Mintha a kor társadalmi, politikai és geopolitikai kihívásaira megoldást jelentene nemzetállamokba, régiókba zárkózni. Mindkét oldal azt szajkózza: protekcionizmus.

Ezzel a szöveggel beszélgetést szeretnénk kezdeményezni azokról a kockázatokról, amelyeket aprotekcionizmus szó hordozta bezárkózás jelenthet. Bár a protekcionizmus bizonyos technikai eszközeit nem vetnénk el, de maga a kifejezés problematikusnak tűnik számunkra. Egy másik megközelítést javasolnánk: a nyitott relokalizációt. Ez a fogalom illeszkedik a nemnövekedés eszmeiségébe, amely demokratikus és józan átmeneteket próbál konstruálni, új, fenntartható és kívánatos, de egyúttal szolidáris és autonóm társadalmi modellek felé.

Társadalmainkat – a sokasodó megszorító programok hatása alatt még inkább – a gazdasági félelmek uralják: a lecsúszástól, a munkahely elvesztésétől való félelem, az aggodalom egy kölcsön visszafizetése vagy a gyerekeink jövője miatt. Ezeket a félelmeket a növekedésre alapozott társadalom hozta létre, és fel is vállalja, soha nem is akarta, tehát nem is volt képes meghaladni őket. A növekedési társadalom elidegenítési logikájába illeszkednek, hiszen a veszélyekkel szemben, önvédelemből behódolunk az óriásgépezetnek, ahelyett, hogy felvennénk ellene a harcot. Ezekből a félelmekből jönnek létre rabláncaink.

Épp az idézte elő a jelenlegi helyzetet, hogy mindenki ellenfelet lát a másikban

Nem szabad azonban, hogy a félelmekre adott válaszok csak reflexszerű, tüneti kezelések legyenek. Mert mi is a gond, mi ellen kell védekezni?  Ennek az abszurd, oligarchikus és produktivista rendszernek a társadalmi, emberi és környezeti hatásai senkit nem kímélnek. A bezárkózás nem jelenthet kiutat. Épp az idézte elő a jelenlegi helyzetet, hogy mindenki ellenfelet lát a másikban. A protekcionizmushoz való örök visszatérés túlságosan gyakran csak arra koncentrál, hogyan mentsük a saját haldokló nemzeti gazdaságunkat, és azzal nem foglalkozik, hogy másokra, akik a határ másik oldalán élnek, milyen hatással lesznek a mi intézkedéseink. Ráadásul a protekcionizmus már ma is működésben van, és a meglévő hatalmi pozíciókat erősíti. Jó példa erre a megszűnő afrikai farmok esete, amelyek nem tudtak lépést tartani abban az egyenlőtlen versenyben, amelyet a nyugati, állami támogatásban részesülő gazdaságokkal vívtak.

A definíción túl maga a protekcionizmus kifejezés is problematikus, hiszen tényleg egy diszfunkcionális gazdasági rendszer védelmére utal. Ugyanakkor a kihívás nem az, hogy itt-ott megnyesegessük a rendszert a munkahelyek megőrzése érdekében. Még kevésbé az, hogy fejlettnek mondott társadalmainkat újraiparosítsuk, vagy megvédjük az exportunkat, függetlenül attól, hogy milyen árukról van szó. Nem az a lényeg, hogy a fenntartható fejlődés modelljét követve “szennyezzünk kevesebbet, hogy tovább szennyezhessünk”, vagy “megvédjük magunkat, hogy egy kicsit tovább termelhessünk, embertelen feltételek között, haszontalan szemetet”. Nyilván lehet úgy gondolkozni a protekcionizmusról, és úgy használni, mint a társadalmi igazságosság eszközét… De akkor is végső soron arra szolgál, hogy visszatérjünk a növekedéshez, a legjobb esetben egymástól elszigetelve, a legrosszabb forgatókönyv szerint egymás kárára. A protekcionizmus logikája ugyanis gyakran közönyös vagy ellenséges a külvilággal szemben.

Levetni a gazdaságba vetett hitet, megszabadulni a függőségtől

Ez a gondolatmenet valóban arra az illúzióra épül, hogy pár apró intézkedéssel tovább virágozhat a növekedési társadalom. A protekcionizmus épp annak lenne az eszköze, hogy újraindítsa a szent gazdasági növekedést, vagy hogy elkerüljünk egy túl brutális recessziót Franciaországban. Nem kell mást tenni hozzá, mint falakat emelni, és palliatív kezelésben részesíteni a gazdaságot.

Nem a gazdaság zsarnokságának csillapításán kellene azonban gondolkozunk, sem a szabályozásán. Helyette le kellene vetnünk a gazdaságba vetett valásos hitünk, meg kellene szabadulnunk ezektől a függőségektől, hátrébb lépve, a termelés helyének védelme helyett, azt a kérdést kellene feltennünk: mi értelme van a megtermelt javaknak?  A protekcionizmus tehát, a mai formájában, se hosszútávú megoldást nem nyújt, se alternatívát a növekedésre épülő társaladomra…

Szerintünk ugyanis, a cél az, hogy kilépjünk a növekedési logikából, és nem az, hogy újabb, “reakciós” vagy konfrontációra alapuló szabályozással próbálkozzunk.

Új, a növekedést maga mögött hagyó társadalmi berendezkedés felé kell haladnunk; fenntartható, igazságos, konviviális és autonóm társadalom megvalósításhoz vezető átmeneti modelleket kell alkotnunk. Ehhez el kell felejtenünk az uralkodó eszmei kereteket és annak ártalmas fogalmait és szavait is.

A falak építése nem lehet megoldás

Már nem a féktelen és destruktív gazdasági liberalizmus vagy a messiásként várt, szabályozó protekcionizmus között kell választanunk. Ahhoz, hogy békés, fenntartható és értelmes társadalmat építsünk, először el kell felejtenünk, hogy a gazdaság mindenható, hogy életünkről a gazdaság dönt.

Vissza kell térnünk az igazi kérdésekhez: mi az életünk értelme, mit és miért termelünk, fogyasztunk, milyen kapcsolatokat építünk, hogyan élünk együtt. Méghozzá minden szinten, és döntéseink másokra gyakorolt következményeit is figyelembe véve. A falak építése nem lehet megoldás. Minden fal leomlik egyszer; jobb, ha mi magunk döntjük le őket.

Ez nem jelenti azt, hogy a protekcionizmus mögött meghúzódó minden gondolat elvetendő. Egyes eszközei igenis hasznosnak bizonyulhatnak átmenetileg a gazdaság szükséges relokalizációja érdekében, de nyitott, önzetlen hozzáállással, készen a párbeszédre, és minden érintett felet bevonva.

A nyitott relokalizáció: mérsékelt, konviviális és független életmód

Ezért tűnik jobbnak számunkra a “nyitott relokalizáció” fogalma, amely nem kötődik a gazdasági koncepciókhoz és konnotációkhoz. A nyitott relokalizáció nem puszta szófordulat, hanem egy új gondolatvilág: új szemmel tekint a jövőre, amelyben az ember előbbrevaló, mint a gazdaság, és amelyben a fenntarthatóságot a kívánatossal ötvözzük.

A nyitott relokalizáció figyelembe veszi a növekedésre épülő társadalom korlátait, legyen szó energiáról, környezetről vagy kultúráról. Ezen korlátokból kiindulva a társadalmi berendezkedés új formáit vázolhatjuk fel, amelyben a gazdaság, a szolidaritás, a termelés, és az emberi kapcsolatok is relokaziládnak. Ezáltal újfajta kapcsolatot alakíthatunk ki a környezettel, az idővel, az általunk előállított dolgokkal, a munkával – vagy inkább a tevékenységeinkkel. Újraalkotnánk a társadalmi együttélést, méghozzá úgy, hogy minden tettünknek látható következményei lennének, amelyekről valóban vitázhatnánk, mert újra képesek lennénk valódi döntéseket hozni, cselekedni, mérlegelni, megkérdőjelezni, mit termelünk, hogyan használjuk a javainkat, magát az életünket. A nyitott relokalizáció nemcsak, hogy egyértelműen kétségbe vonja a gazdaság és a munka felsőbbrendűségét a társadalmi értékrendszerünkben, de re-politizálná is a társadalmat, hogy felelőssé és autonómmá váljon.

Ahogy Philippe Bihouix mérnök, L’âge des low tech (‘A low tech korszaka’) című könyv szerzőjefogalmaz: “Bizonyos fajta szkepticizmust vált ki belőlem a világ működésével kapcsolatban annak tudata, hogy egy epres joghurt hozzávalói 1992-ben 9000 kilométert utaztak be, vagy a tény, hogy a garnélát Dániában halásszák, de az alacsony munkabér miatt Marokkóban dolgozzák fel.”

Meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyokat hatékonyság, hatalom és jólét között

A nyitott relokalizáció azt jelenti, hogy a különféle tevékenységeket lokálissá tesszük, a helyi termékeket preferáljuk, csökkentjük a szállítási igényeket, rövid ellátási láncokban gondolkodunk. Ahogy azt is, hogy minden közösség lokálisan és demokratikusan dönt saját termeléséről és fogyasztásáról, a környezeti és emberi hatásokat figyelembe véve. Azt jelenti, hogy megszabadulunk a szabad fogyasztás illúziójától.

Nemcsak az ökológiai, hanem a szociális válságra adott válasz is ez, hiszen kiszabadít egy abszurd logikából, a “haszon mindenáron” gondolatvilágából. A komparatív előnyök logikája, ami a materializmus és a gazdaság értékrendszerén keresztül láttatja velünk a világot, abszurd és embertelen társadalmi szervezetet eredeményezett. Jóllehet, fontos az energetikai és termelési hatékonyságra figyelni az alapvető javak előállítása során, de az általános emberi jólétet is tekintetbe kell venni.

Miközben például ipari parkokat létesítünk, hogy hatékonyabb legyen a kerékpár gyártása, ellensúlyozásképpen muszáj lenne a termelt áruhoz, jelen esetben a biciklihez és annak használatához fűződő viszonyunkról is elgondolkodni. A méretgazdaságosságnak köszönhetően számtalan, testet és lelket megterhelő manuális munkát nem kell már elvégeznünk. A nemnövekedés egyensúlyt és mértéktartást igyekszik elérni; ehhez pedig fel kell mérnünk, hogy mik állnak ennek útjában, és meg kell találnunk a hatékonyság, a hatalom és a jólét, az autonómia és konvivialitás egyensúlyát.

Egyetlen mutató sem, bármily hatékony is legyen, a GDP pedig még kevésbé helyettesítheti a demokratikus döntéshozatalt a társadalom olyan választásairól, mint hogy mit, hogyan és miért termelünk. A mutatók viszont segíthetnek abban, hogy tudatosan hozzuk meg ezeket a döntéseket.

Miért kerüljön ugyanannyiba a főzésre használt víz mint a medence vize?

A nyitott relokalizáció az együttélés jobb módjának megtalálását tűzte ki céljául, amit a politika rehabilitációjával akar elérni. A közvetlen demokrácia nem működhet, csak lokálisan, folyamatos interakció révén, közösnek megélt elképzelésekkel és tapasztalatokkal, közös valósággal és korlátokkal. Ezzel az eljárással – amit a Feltétel Nélküli Alapjuttatás elképzelése is magában rejt – a nyilvános, közös döntéshozatal gyakorlatát a javak elosztásáról, a közösen birtokolt javak kezeléséről és a munkamegosztásról, a források helyes és helytelen felhasználásának demokratikus meghatározásáról. Ahhoz például, hogy ingyenesen lehessen használni bizonyos javakat, emelni kellene a helytelen felhasználásért fizetett árakat. Miért kerüljön ugyanannyiba a főzésre használt víz mint a medence vize?

A nyitott relokalizáció révén a képernyők és a folyamatosan a jövőbe tekintő világ helyett a jelenben élnénk, azokkal az emberekkel, akik ténylegesen körbevesznek bennünket, valós környezetünkben. Újra megtanulnánk, hogyan éljük meg a pillanatot, ahelyett, hogy a reklámok és a media hatása alatt, a mindig többet frusztrációjának engednénk. Emberibb életet jelentene ez mindenki számára.

A nyitott relokalizáció azt is jelenti, hogy felülvizsgáljuk minden egyes gazdasági, szociális és demokratikus intézmény és eszköz értelmét és hatáskörét. A “nyitott” szóval a változás szolidáris mivoltát és a párbeszéd fontosságát kívánjuk kihangsúlyozni.

Nem vitatjuk az országhatárok, régiók, nemzetállamok vagy akár az Európai Unió történelmi és kulturális szerepét identitásunk és gondolkodásmódunk kialakításában, csupán a szubszidiaritás kérdését vetjük fel ismét, a “relokalizált” ökológiai területek közti párbeszéd jegyében. Nehéz lesz a klímamenekültek tragikus helyzetére, a fenntarthatatlan életvitelünkből következő háborúkra, a nukleáris hulladék kezelésére megoldást találni erős, legitim demokratikus intézmények nélkül.

Újragondolni a szolidaritás, a döntéshozatal és az ellensúlyok rendszerét

A nyitott relokalizációból az is következik, hogy újragondoljuk a szolidaritás, a döntések és az ellensúlyok rendszerét, a kölcsönös segítségnyújtás és a párbeszéd szerepét. Felszámolhatunk haszontalan vagy épp ártalmas intézményeket (mint például az IMF, a WTO vagy a NATO), átalakíthatunk néhány ma is létezőt (ENSZ), és újakat alapíthatunk. A korlátokat ezentúl például nem a határok, hanem a távolságok határozhatnák meg; az új terüleu egységek, nem egymásnak idegen és mellérendelt egységekként működnének. Már láthatunk is erre példát az ökológiai területekben gondolkodó, határokon átívelő projektek esetében.

Végül, de nem utolsósorban a relokalizáció jegyében a kultúra és a párbeszéd kell, hogy meghatározza törekvéseinket a társadalom átalakítása, az emancipáció érdekében. Nincs kilátástalanabb helyzet, mint visszahúzódni saját világunkba és szokásainkba. Ha viszont vendégszeretetünkkel vagy épp utazásaink során megnyílunk, a személyes találkozások és élmények boldoggá tesznek, ráadásul élénkítik a demokráciát és a konvivialitást. A nyitott relokalizáció nem korlátoz a nemzetiség és a vallás által meghatározott identitásba, hanem felkarolja a sokféleséget, annak minden bájával. Semmivel nem leszünk kevesebbek, ha megtanunlunk egy új nyelvet, megismerünk egy új kultúrát. Épp ellenkezőleg!

Egy új internacionalizmus felé

A legsürgetőbb, hogy visszanyerjük a politikai döntések és tettek feletti irányítást, hogy az így kialakult párbeszéd után egy társadalmilag egyenlő és ökológialag fenntartható társadalmat építsünk fel. A nyitott relokalizáció útján a nemnövekedés az az alap, amire építkezhetünk.

“Ebben a rendszerben minden az egyéni autonómia ellen szól”, írta a sajnos Magyarországon kevéssé ismert, francia filozófus és újságíró André Gorz utolsó esszéjében. A helyi szinten gondolkodás ismertetheti fel velünk korlátainkat, feledtetheti el velünk fogyasztói identitásunk, és tehet minket ismét emberré a homo economicus-szal szemben.

Egyelőre kevés számban, de szerte a világban láthatunk elszánt kezdeményezéseket a saját élet feletti irányítás visszaszerzésére. Az átállás már folyamatban van a társadalom békés átalakulásának formájában. Ez az egyén szintjén az önkéntes mértéktartásban és a gondolkozás dekolonizálásában nyilvánul meg. Ennek köszönhetően másképp viszonyulhatunk munkánkhoz, fogyasztási szokásainkhoz, az időhöz és egymáshoz. A változás a közösség szintjén még erősebben érezhető konkrét lokális alternatívák formájában, amelyek révén nemcsak a termelés és áruforgalom, hanem maga a demokrácia feletti uralmat is visszanyerjük. Minden egyes új kezdeményezés a relokalizáció egy új eszközének kialakítását teszi lehetővé: technikai eszközökét, mint pl. low-tech eszközök és agroerdészet (amely fás vegetációt kombinál mezőgazdasági haszonnövények termelésével), demokratikus eszközökét, mint pl. az együttműködő döntéshozatalon alapuló szociokrácia, vagy gazdasági eszközökét, mint pl. helyi valuták.

Ezek között az emberek, csoportok, kezdeményezések és mozgalmak között már beindult a párbeszéd. Ezen kapcsolatok révén a relokalizáció különböző megtestesülései egymást erősítik, fejlesztik, és alkalmanként már intézményesülnek is. De ahhoz, hogy sikereket érjünk el, nem szabad elhanyagolnunk a politikai szférát sem: nem a hatalom megszerzéséért, hanem inkább azért, hogy nyomást gyakoroljunk rá, az oligarchák és lobbik ellenében. A legfontosabb, hogy visszaszerezzük jogainkat a kísérletezésre és a közös javaink feletti rendelkezésre. Ezúton válnak a helyi kezdeményezések az egész világon elterjedtté, és válik egyszerre az egész világ egyre lokálisabbá. Egy új, decentralizált, autonóm, relokalizált és nyitott világ van kibontakozóban.

Vincent Liegey, Christophe Ondet, Anisabel Veillot és Stéphane Madelaine

A szerzők könyve magyarul a Jólét gazdasági növekedés nélkül – A Nemnövekedés felé címmel jelent meg, az Eszmélet Alapítvány gondozásában, 2016-ban. Weboldaluk magyarul: http://nemnovekedes.net/

Az eredeti cikk a francia basta! magazinban jelent meg, 2015 novemberében, a magyar szöveg Bulath Máté fordítása alapján készült.  

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>