Ha a dolgok így mennek tovább, 2050-re összeomlik az a gazdasági rendszer, amiben élünk – figyelmeztet Serge Latouche francia közgazdászprofesszor. „Gyökeresen át kell alakítani a gazdaságot és az intézményrendszert. Az átalakuláshoz vezető eszközök címszavakban a következők: helyi termelés, újfajta mezőgazdasági módszerek (biogazdaság, agroökológia, agroerdészet), low-tech közlekedés, helyi pénz, szívességbankok, a munka megosztása, feltétel nélküli alapjuttatás, maximált jövedelem, az igazságtalan hiteltörlesztések felmondása, a reklámok és a tervezett elavulás szigorú korlátozása – javasolják mindezt egy alternatív közgazdasági modell, aNemnövekedés mozgalom szószólói. Vincent Liegey-vel, a Nemnövekedés mozgalom magyarországi szóvivőjével a mozgalom céljairól és mai helyzetéről beszélgettem.
Kulin Borbála: A Nemnövekedés mozgalom elképzelései és programjai felől tájékozódva többféle benyomás kavarog bennem: egyfelől, hogy egy utópia ragad magával. Másfelől, belegondolok, hogy egy vidéken élő ember átlagos hétköznapi életében a célkitűzéseitek jó része már ma megvalósul: az emberek sokat járnak biciklivel, használt ruhákkal ruházkodnak, a szomszédokkal és ismerősökkel csere-üzleteket kötnek – de nem tudatosságból, hanem mert az embereknek nincs pénze. A Nemnövekedés nem csupán egy ideológia a kapitalizmus „vesztesei” számára?
V.L.: Fontos dologra kérdezel rá. Ugyanis határozott különbséget kell tennünk recesszió – vagy kényszerű nemnövekedés – és választott nemnövekedés között. Két teljesen különböző helyzet. Ha ugyanis elhatározod, hogy nem használod a kocsid és inkább biciklizel, ha felszabadítod magad a kocsiszükséglet alól, az alól az anyagi teher alól, amit a kocsi fenntartása jelent és ezt tudatosan és önszántadból teszed, teljesen másképp éled ezt meg, mint hogyha ugyanezt szükségből csinálod, mert nincs más megoldás, mert nincs pénzed. Azt se felejtsük el, hogy azért láthatjuk „veszteseknek” a szerényebb körülmények között élő embereket, mert egy olyan társadalomban élünk, amiben a tömegmédia, a kultúránk azt sugallja folyamatosan, hogy minél többet fogyasszunk. Még ha az alapvető szükségleteinket fedezni is tudjuk, mindig úgy érezzük: ez nem elég, előttünk a leggazdagabbak élete, az ő életstílusukat akarjuk követni. Mi azt kérdőjelezzük meg, hogy van-e értelme olyan társadalmat építeni, ami azon alapul, hogy állandóan többet és többet akarunk fogyasztani, így állandó versenyhelyzetbe állítva egymással a társadalom tagjait. Ha így teszünk ugyanis, akkor egy állandó frusztrációt választunk, és ennek az értelmét muszáj megkérdőjeleznünk. Mi tehát nem azt mondjuk az embereknek, hogy jaj, de jó, hogy szegények vagytok, maradjatok is szegények, jó az nektek – sokkal inkább a globális rendszert kritizáljuk. Kritizáljuk az oligarchák, a leggazdagabbak, a burzsoázia életstílusát. Nem csak, hogy nem fenntartható, de nem is kívánatos. Hiszen a leggazdagabbak között is, a nagyvárosi elit társadalom tagjai között is igen magas a depressziós emberek aránya, gyakori az öngyilkosság, a stressz, az értelmetlen élet, az értelmetlen tevékenységek okán. A társadalmunk tehát olyan, hogy a szegények és a gazdagok is boldogtalanok: az egyik oldal frusztrált, mert a másik életére vágyik, a gazdagok pedig a normális társadalmi-szociális viszonyok hiányát, az értelmes tevékenységek hiányát sínylik meg. Nem szegénységbe akarjuk tehát dönteni az emberiséget, hanem a globális rendszert kritizáljuk.
Folytatás